Binder

Vikivel, Annával (részképzésesek), Krisztával és Olivérrel nekiindultunk Binder felé, hogy megnézzünk egy régi írásokkal teli sziklát (Rashaan Khad), egy kitaj romot és egy régi kolostort Binder környékén (Bereewen kolostor). Kedd reggel indultunk útközben megnéztük Dzsingisz nagy szobrát. 

Úgy volt, hogy a kitaj romnál alszunk aznap este, azonban csöpögött az eső, így inkább elmentünk Binderbe, ott a sofőr lakásában aludtunk. Nem volt otthon a felesége és mondta, hogy főzzünk valami vacsorát, van őzhús otthon. Elkezdtünk egy levesfélét csinálni, kérdezte a sofőr, hogy kell-e zsír alá, mondtuk, hogy igen, erre adott valami szárított zsírt, amiről kiderült, hogy tevepúp volt. Úgyhogy a vacsora tevepúpos-őzhúsos-medvehagymás gulyás volt (persze répa és pirospaprika nélkül).

Másnap még mindig borús-esős idő volt, és egy idős néni azt mondta, hogy még öt napig esni fog – mivel így is nehezen jutottunk be, sokan pedig beragadtak a sárba, ezért úgy döntöttünk, hogy még aznap este hazaindulunk, mert ha öt napig esik még az eső, akkor ki tudja mikor jutunk haza. A kolostorhoz meg a megáradt folyó miatt nem tudnánk sehogy sem eljutni. A sofőr erre azt mondta, hogy Buddha küldte az esőt, mert azt szeretné, ha még egyszer ellátogatnánk Binderbe

Kiderült, hogy a helyiek szerint itt, Binderben született Dzsingisz, úgyhogy megnéztük azokat a helyeket, amik nevezetesek: a születési helyét, ami egy lép alakú hegyen volt (Deliün-boldak), közel az Onon és a Khürkh összefolyásához. Valamint itt volt a helyiek szerint Dzsingisz 1206-os kurultája. Utána elmentünk a folyópartra, ahol épp üzemelt a „komp” vagyis egy traktor utánfutóval, amit mi úgy gondoltuk, hogy kipróbálunk. Fantasztikus élmény volt, bár mikor elkezdett befolyni a víz és keríteni kellett valami magasabb helyet, akkor nem voltam erről meggyőződve.

az 1206-s gyűlés helyszíne

a születési hely

napelemes emlékmű a születési helyen, éjjel világít...

a komp

 Délután szerzett nekünk a sofőrünk egy dzsippet, mert a sok eső miatt csak azzal lehetett menni a környéken, az új sofőr mondta nekünk, hogy a kolostorhoz mikrobusszal (A sofőr kocsijával) egyébként sem lehetett volna eljutni... Elindultunk a sziklához, nagyon jól nézett ki, tele volt régi felirattal – klasszikus mongol, tibeti és egyéb is volt rajta, valamint állatrajzokat és nemzetségi címereket is lehetett rajta látni. Útközben megint láttunk szarvasos köveket, mellette sírokat. Utána elmentünk a kitaj erődhöz, ami valószínűleg nem is kitaj, a sofőr szerint egyébként Dzsingisz fala. De jól nézett ki.

Mikor visszamentünk Binderbe, este 8-felé, a sofőr mondta, hogy összeszedett még 1-2 embert, őket is viszi Ulánbátorba, és a kezünkbe nyomott két liter tejpálinkát. Itt már gondolhattuk volna, hogy valami nem lesz rendben. Mikor beültünk a kocsiba, láttuk, hogy rajtunk kívül még vagy 10 ember ül benne. Az eső egyébként már nem esett, de az út nagyon sáros volt, mi meg benn nyomorogtunk a kocsiban. Kb. 200 km míg elérjük a betonutat, a sofőr a földúton 80-90-nel hajtott, hogy ne ragadjunk bele a sárba, de azért így is néha veszélyes volt a helyzet. A kerekek nagyon elcsúsztak erre-arra. Előttünk egy mikró(busz) beakadt a sárba, azt kimentettük. Fél óra múlva megint láttuk beakadva, akkor is próbálkoztunk a kimentésével, de nem ment, sőt mi is beakadtunk kicsit, de ekkor kipattant hátulról (az ablakon) négy markos legény és megtolták a kocsit. Egy közeli házhoz elmentünk és szóltunk, hogy menjenek oda traktorral segíteni. Majd nemsokára elértünk egy folyóhoz, amin át kellett volna gázolni, ám a folyó közepén ott állt egy kis teherautó, beragadva, elhagyatottan. No ezek után én már nem mertem aludni, mert még valahol át kellett kelnünk a folyón és ha az a kocsi is beragadt, akkor velünk mi lesz? Egyébként az, hogy 80-nal ment és össze-vissza rángatta a kormányt (a betonúton is úgy ment, mintha lovat irányítana) nem tett túl jót az ember gyomrának. Végül olyan hajnali négyre elértük a betonutat. Reggel 8ra pedig visszaértünk a kolihoz, közben sok dolog nem történt azon kívül, hogy néha elbóbiskolt a sofőr a volánnál....

Öndör Ulaan

Öndör Ulaan

Olivér egyik barátjának a rokonaihoz mentünk vidékre, Arhangai megye központjától 100-150 km-re. Találtunk egy kocsit, ami ment oda, megígérte a sofőr, hogy felkap minket csütörtök délben a koli elől. Hát fél egy felé felhívtuk, hogy mikor jön, mire közölte, hogy mégse jön, de menjünk ki a piacra másfél órán belül, utána indulhatunk. Kimentünk, de végül csak este 6 után indultunk egy olyan kocsival, aminek beesett a sofőrülés melletti ablaka (ezt megszerelte) és az ékszíjjal is volt valami baj. Az első jó pár kilométer alatt meg eléggé nehezen lehetett irányítani a kocsit, mert túl sok csomag volt berakva hátra (baromi sok liszteszsák és nagy dobozok). Végül másnap reggel hét felé értünk Cecerligbe (előtte egyszer lemerült az aksi is, de azt megoldotta és a kocsiban végig vagy disco ment – 80as évekbeli, de volt egy olyan szám, hogy tuc-tuc-tucc Dzsingisz kán-tuc-tuc-tuc; vagy mongol dalok). Mivel egész éjjel vezetett, közölte, hogy fáradt és lefekszik aludni, addig legyünk a családjánál vagy sétáljunk a városban, délben indulunk. Kaptunk jakos húslevest és végre megnéztem a cecerlegi múzeumot, ami tavaly kimaradt. Délben közölte a sofőr, hogy mégsem megy, de kerített nekünk egy másik sofőrt, aki elvitt Öndör Ulaanba. Délután megérkeztünk a városba, és a folyó mellett egy kis jurtában kaptunk szállást egy családnál.

a sofőr és a családja cecerlegben

A környék nagyon szép volt, aznap sétáltunk egyet és beszélgettünk a családdal. Egy fiatal pár volt két kicsi gyerekkel, mindkét szülő tanár a járásban (illetve a nő csak lesz, ha befejezi az egyetemet). Vidéken alapvetően a férfiak vannak a központban. Mongóliában ha pl. ételt adnak, akkor először a legidősebb férfi kap, az ilyen szokások vidéken még erősebbek. Ez az azt jelenti, hogy az én nevemet meg sem kérdezték, mert az nem fontos, csak a velem utazó férfié, és ha velem kapcsolatban voltak kíváncsi valamire, akkor sem tőlem, hanem Olivértől kérdezték, hogy ’ő hány éves?’ vagy ’mit dolgozik?’.

Másnap délelőtt megnézhettük néhány fehér étel készítését. Jaktejből csináltak örömöt (a tej tejszínes föle), joghurtot, tejpálinkát és túrót, abból pedig szárított túrót. Ebédre megfőzték nekünk egy birka fejét, gondoltam maximum eszem a rágóizomból, az még hús, de azt levágták róla, csak pár falat maradt. Miután nem tudtunk megenni a fejet nevettek egy sort, hogy ezek a külföldiek – de a szájpadlást csak együk már meg, mert az erősíti a művészi hajlamot – végül kaptunk valami mást ebédre.

Elmentünk kirándulni a környékre, a hegyek közé, gyönyörűen sütött a nap is. A környéken egyébként elég sok régi sír található: középen van egy kőhalom és azt négyzet alakban kövek veszik körül.

Másnap elmentünk 20 kilométerrel arrébb, egy másik rokonhoz, aki egy szurdok mellett lakik, útközben megnéztünk egy szarvasos követ. Itt épp aznap reggel vágtak egy birkát, úgyhogy a teste az ajtó mellett lógott és főzték a finom ebédet: a szívet, a májat és vérrel töltött beleket. A szurdoknál rengeteg sas volt, így délután azokat sasoltuk. Az ottani éjszaka után elmentünk kirándulni, mert a közelben voltak sziklarajzok, igazán szépek voltak. Délután jött egy nagy jégeső, utána a házigazdánk hozott egy lovat, amire fel lehetett ülni. Este visszamentünk a járásközpontba, ahol szintén egy családtagnál, az apánál aludtunk, aki egy 60 év körüli láma és igazán érdekes dolgokról mesélt este és reggel.

A haza utat keddre terveztük, dél körül el is indult velünk egy kocsi a megyeközpontba. Délután háromra értünk oda, de kettőkor elmentek a buszok, és a következő 6kor ment volna, így elindultunk gyalog, hogy majd stoppolunk. Másfél órán át gyalogoltunk, akik megálltak mellettünk és Ulánbátorba mentek, azokhoz igazából nem tudtunk beszállni, mert az ötszemélyes kocsiban vagy nyolcan voltak. Egyszer megállt mellettünk egy turistabusz, akik szívesen elvittek volna, de a főnök közölte, hogy neki nem tetszik, hogy idegeneket vesz fel. Már épp feladtuk volna a stoppolást, mikor megállt mellettünk egy kocsi, amivel Cenherig el tudtunk menni. Onnan megint kezdtük a stoppolást, egész hamar megállt egy kocsi, ami elmegy Ulánbátorig és el is férünk. A probléma ott kezdődött, hogy Harhorin után útfelújítás van és így földúton kellett menni, a sofőr meg eléggé nyomta a gázt... Egészen addig míg az egyik göröngyön ki nem lyukadt a benzintartály. Először szappannal próbáltuk a lyukat kitömni, de a további göröngyöknél kiesett, végül valami gyúrható anyagot ragasztott be a csávó. A kioldódó ragasztó nem hiszem, hogy jót tett a motornak, de mikor a gázolajat töltötte be, akkor egy régi kumiszos üveget használt mosatlanul – úgyhogy nem hiszem, hogy annyira érdekelte volna, hogy mi kerül a motorba (vagy lehet, hogy igazából a kumisz jót tesz a motornak, csak én vagyok tudatlan). Aztán lett még egy defektünk is, de az már szóra sem érdemes. Végül hajnali 3-4 körül értünk vissza a koliba. Valahogy nekem ez a Cenherből való hazatérés nem a kedvencem, tavaly is órákat kellett várnunk a pusztában, mert két defektünk is volt.

De a kirándulás maga nagyon jó volt, nagyon élveztem és sok újat tanultam.

Szerencsésen megérkeztem Ulánbátorba, még csütörtökön. A Turkish Airlines nekem nagyon bejött, nem csodálom, hogy a legjobb európai légitársaságnak választották. Viszont azt már tavaly leírtam a vonatútnál, hogy a mongolok baromi sok poggyásszal utaznak. Hát ez a repülőn sem volt másképp, elég sok mongol 3-4 kis bőröndnyi kézipoggyásszal jött fel, aztán ők háborodtak fel, hogy ha nem lehet, akkor miért engedték így fel őket.

Ulánbátor fél év alatt elég sokat változott, régi épületek eltűntek és újak vannak helyettük. Számomra a legszembetűnőbb az lett, hogy néhány helyen füvesítettek és virágokat ültettek, ez nagyon jól néz ki, sokat dob a látképen.

A Szühbaatar téren (amit átneveztek Dzsingisz kán térré) áll is egy jurta virágokból, mellette egyébként szintén áll egy szobor, ami leginkább karácsonyfára emlékeztet.

A koliban egyébként elég sokan maradtak még az előző félévről, bár igazából annyi emberrel még nem sikerült találkoznom, de ami késik nem múlik. 

Furcsa egyébként újra megszokni az itteni szagokat és ízeket, de már nagyjából visszaszoktam rá. 

Mongólia újra

Pont egy éve indultunk útnak Mongóliába, hogy öt hónapot eltöltsünk ott. És már azóta több mint fél év eltelt itthon, furcsa ebbe belegondolni. Ha valaki hirtelen rákérdezne, hogy éltem-e valaha Ázsiában, elsőre rávágnám, hogy nem, aztán rájönnék, hogy de. Néha olyan, mintha álmodtam volna az egészet.
Viszont egy hét múlva visszamegyek Mongóliába! Nyertem egy ösztöndíjat, így a Campus Hungary és az ELTE BTK HÖK támogatásával kutathatok kinn egy hónapot. Persze a munka mellett vidékre is megyek, még nem tudom, hogy hova és hogy mennyi időre, de ezt nem is tervezem meg előre, mert majd ha kinn leszek, akkor alakul minden. :) Most Ulánbátorig megyek repülővel és ugyanúgy jövök haza, tehát Kína kimarad, de ki tudja, talán egyszer megyek még arrafelé. :)
Újabb kalandjaimat követhetitek majd itt (már ha lesz internet a közelemben). :)

Itthon

Már két hónapja itthon vagyunk, azért nem írtam, mert időm sem volt, és már nem is éreztem a késztetést.

A karácsony egy buddhista országban a család nélkül meglehetősen furcsa volt, de szerencsére Szandi és Balázs ott volt, illetve a mongol családunk is. A szentestét Katánál és Ganbinál töltöttük, fát díszítettünk, sütit sütöttünk, igyekeztünk minél jobban Mongóliába varázsolni a karácsonyi hangulatot. Még ajándékoztunk is. 

Utána persze elkezdtük intézni a kiutazáshoz szükséges dolgokat. Megint meg kellett tennünk a bevándorlási hivatalba az utat, csak a másfél órás utazás a -40-ben kellemetlenebb volt, mint nyáron. Nem tudom, hogy fáztam-e úgy valaha, mint akkor. De végül megkaptuk a papírokat.

A szilveszter eléggé finomra sikeredett, de hát egyébként sem vagyok híve a kötelező bulizásnak. De megünnepeltük az új évet mongol idő szerint is, meg magyar idő szerint is.

Utána meg csakhamar következett az indulás, könnyes búcsút vettünk Katáéktól, másnap találkoztunk Nándinbátorral, aki kivitt minket a reptérre. A reptéren volt egy kis gond a csomagokkal, mivel más infó volt a repjegyünkön és a légitársaság honlapján, sőt az utazási iroda megint mást mondott. Persze Szandit elő is vették, végül szét kellett pakolni a csomagját. Kínába meglehetősen hamar megérkeztünk, a reptér sokkal jobb volt ott, mint Kijevben. január 4-én hajnali kettőkor indult a repülő Münchenbe, úgyhogy már Kínában felköszöntött Szandi és Balázs a szülinapom alkalmából, Németországban és muffint is kaptam Balázstól, otthon meg belecsöppentem a családi ünneplésbe. :)

A csomagokkal való kavar miatt Szandi csomagja Pekingben maradt, de másnapra hazaszállították neki, úgyhogy minden megoldódott.

Azóta nagyjából sikerült feldolgozni az élményeket. Néha eléggé nehéz volt ott, de most meg visszavágyunk mindhárman. Nem volt nehéz visszaszokni az otthoni környezetbe, de mindenképp máshogy állunk hozzá a dolgokhoz. Tanulságos volt, mindenkinek javaslom, hogy egyszer éljen egy teljesen más kultúrába, nagyon nagy élmény!

Hogyan nem tanítottunk magyar nyelvet az árva mongol gyerekeknek

Valamikor novemberben Szandi kapott egy emailt az egyik kínais tanárától, hogy van-e kedvünk karitatív munkaként mongol gyerekeket magyar nyelvre tanítani, mert őket megkereste egy mongol férfi, hogy támogassák ebben. Persze benne voltunk, bár sajnáltuk, hogy csak két hónappal az indulás előtt szóltak, mert ennyi idő alatt nem lehet sok dolgot megtanítani. Írt Szandi annak a férfinak, meg is beszéltük, hogy majd tanítunk. Utána nem jelentkezett egy hónapig, majd találkoztunk és megbeszéltük, hogy akkor a maradék szűk egy hónapban akkor heti kétszer – szerdán és szombaton tanítjuk a gyerekeket. Az ember azt tervezte, hogy ha a gyerekek valamennyire megtanultak magyarul kiküldi őket Magyarországra (persze pénz nincs rá, de majd talán lesz valami egyezmény vagy nem tudja) szakmunkásnak. Nos mi lelkesen készültünk, hogy szerda este akkor megyünk tanítani, de semmi hívás vagy sms, hogy mikor menjünk, gondoltuk, hogy akkor biztos még nem kezdődik a héten, terveztünk (pénteken) szombatra programot. Péntek este 10kor jött az sms, hogy akkor másnap délután menjünk tanítani. Mi mondtuk, hogy bocsánat, de már programot terveztünk be, de jövő hét szombat délután már menni fogunk, erre a válasz: „Úgy emlékszem szombatról volt szó. Jó utazást meg tudom tanítani a doktornőt az ég áldja meg”.

Következő szombaton volt egy egyetemi programunk délelőtt (11-től egy nemzetközi verseny), de délutánra csak a tanítást terveztük, persze péntek késő este kaptuk az sms-t, hogy akkor menjünk szombat délelőtt 11-re, mondtuk, hogy nekünk akkorra egyetemi programunk van, de nagyon sajnáljuk és a jövő héten mindenképp jövünk, erre: „Köszönöm szépen, ezen a gyönyörű földön amit isten adott nekünk egyszer élünk itt a fényt szórni kell”. Gondolom senki nem lepődik meg azon, hogy most péntek este nem jött sms, sőt szombaton sem hívott, viszont jött tőle egy ilyen sms délután 4-kor: „Kellemes ünnepeket kívánok! Nembaj ha nem tudtok el, pekingieket értem! Ég pecsétével vagyunk ellátva. Hülyék nem vagyunk” Szerintem mindenki értelmezze, ahogy akarja, én már nem próbálom meg. Kedves kezdeményezés volt, hogy segíteni akar az árva gyerekeken, de ha így tud szervezni, akkor nem hiszem, hogy a gyerekek valaha akár Ulánbátort elhagynák…

Az egyetemi verseny pedig arról szólt, hogy minden nemzetnek elő kell adnia valamit, ami jellemző az országára, minimum 7 főből kell állnia a csapatnak. Persze az oroszok, belső-mongolok, japánok, laosziak megvoltak, viszont mi magyarok nem, se a lengyelek, afgánok, csehek. Úgyhogy mi a végén egy nemzetközi csapatot alkottunk. Lengyel táncot táncoltunk, Szandival és Balázzsal elénekeltük a Kossuth Lajos azt üzentét, énekeltek az afgánok és az egyik lengyel lány is. Végül harmadikak lettünk, kaptunk is egy tortát (rossz íze volt, mint itt általában a tortáknak itt). A többi csapat nagyon jó volt, főképp az oroszok (a legtöbb előadást az oroszországi mongolok csinálták) és a belső-mongolok, sokan is voltak így sokféle dolgot is tudtak csinálni.

Közben már sikerült elintézni a kilépési vízumot, persze kétszer kellett elmennünk a világ végére érte, mert mindig kell plusz egy lap. Busszal mentünk ki a -35 körüli hőmérsékletben, a buszon nincs fűtés, belülről be van fagyva az üveg és az ajtó (én ilyenkor gondolkozom el, hogy otthon miért áll le a BKV ha leesik egy centi hó).

De már nemsokára otthon leszünk, jól érezzük itt kinn magunkat, de pláne a karácsony közeledtével egyre jobban hiányoznak az otthoniak.

Boldog karácsonyt mindenkinek! J

Mandzsu testrészek, opera, vámpírok

Mandzsun az utóbbi néhány órán a testrészeket vettük eléggé alaposan. Általában mongolul sem tudtuk, hogy ez éppen mi, de így legalább megtanultuk mindennek a mongol nevét. Itt most nem olyan szavakra gondolok, mint kéz vagy láb, hanem olyanokra mint a nyelvcsap, alsó ajak alatti hajlat, pórus, szem sarka, orrsövény, foghús, agyvelő. A tanárnő mindig megkérdezte tőlünk, hogy magyarul ez hogy van, és szó szerinti fordításban ez hogy hangzik. Eléggé sokat nevettünk, mikor le kellett fordítani mongolra a szemfogat, a szájpadlást, és a térdkalácsot. Bár a mongolban is vannak furcsaságok: a nyelvcsap az a hüühin hel vagyis lány nyelv, a felsőajak fölötti részt pedig úgy  hívják, hogy hün, vagyis ember, mert az ördögnek nincs ilyen, a kacsára és a csigolyára pedig ugyanazt a szót használják, a nugas-t. Csomó szót egyébként még a mongolok sem tudtak (mongolul), ilyen volt például a fogíny, ami mongolul shig max (klasszikusul shika mika J). Vettük még a szájpadlást is, állítólag varrás közben a nők a marha szájpadlását eszik, mert attól jobban megy a varrás. Asszem én inkább lemondok arról, hogy szépen varrjak. 

Úgy volt, hogy vizsgázunk múlt hét kedden, de az osztálytársaink kikönyörögték, hogy ne kedden vizsgázzunk, úgyhogy át lett rakva szombatra, csütörtökön viszont mondta a tanárnő, hogy mégsem vizsgázunk, mert a többiek röplabdáznak. Végül ma se vizsgáztunk, majd csütörtökön, de akkor már olyan szavak is benne lesznek, mint artéria, agyvelő, csontvelő.

Voltunk közben operában is, a Requiemet néztük meg, bár ez inkább volt koncert. Valószínűleg az első előadás lehetett, mert az elején valami fogadásszerű volt. Tiszteletjegyeket kaptunk, mert Ganbold ismeri a fordítót, Urianhai bácsit. A fordítás nekem csak azért volt furcsa, mert a keresztény fogalmakat sokszor a buddhizmus fogalmaival helyettesítik, bár nem tudom, hogy máshogy lehetne. A karácsony szelleme itt is megjelent, a konditeremben folyton a last christmas megy, és telerakták a város színes műfenyőkkel. Bár teljesen nem fogadták még be az ünnepet, mandzsu végén kérdeztük az osztálytársainkat, hogy meddig tart a suli, ők meg mondták, hogy december 24-ig, mikor mi mondtuk, hogy de hát az nekünk karácsony, akkor az egyik lány mondta, hogy de az december 31. Egyébként lehet kapni adventi koszorút is, bár mi inkább csináltunk mézeskalácsból.

Ma volt egy érdekes beszélgetésünk egy belső-mongol lánnyal, aki operaénekes, és Európába akar jönni (mikor kérdeztem hova Európán belül, közölte, hogy Amerika… jó a földrajz oktatás nem állhat az élen), mondta, hogy lehet, hogy mégsem akar Európában élni, mert ugye ott élnek vámpírok, mint ahogy az Alkonyat című filmből is tudhatjuk, a lengyel lány erre csak annyit mondott, hogy azok Amerikában élnek (mondjuk most megkavarodhatott). 

Tőlünk még mindig félnek, bár főleg Szanditól és Balázstól, mert kék a szemük (nem is emberek...), ezt múltkor a vietnámiak fejtették ki. Mikor Balázs mondta, hogy de zöld szeműek is vannak Európában, teljesen kiakadtak, hogy olyan nem lehet, a Balázs hazudik. Bár ha sokat vagyunk egyes emberekkel, akkor már megszoknak és nem félnek. Bár ez a félelem néha elég vicces, például amikor a 95 kg-os edző elbújik előlünk.